Hívjuk Katinak. Persze lehetne bárki más, mondjuk Klaudia, aki pont olyan, mint Anikó, vagy Zita, aki ránézésre tiszta Szilvia, egyébként pedig Dorka, és különben meg pont olyan, mint te. Kati 41 éves, két iskolás gyereke van és alapvetően sínen van az élete. Ezt mondaná mindenki, aki Katiról mesélne, a tanító nő az iskolában, a kollégája a számlázásról és a szomszédja is. Kati mégis hosszú ideje feszültségcsökkentőt szed és miközben egy csinos, vidám nőnek tűnik, belül úgy érzi, hogy valami elszakadt.
„ Valahogy mindig úgy éreztem, hogy a dolgok csak úgy történnek körülöttem és ezekből a történésekből igyekeztem mindig kihozni a legjobbat. Persze soha nem gondoltam, hogy egy lányregényben élek, de mindig volt mit várnom, mindig volt egy következő, távolabbi mérföldkő, aminek örülni tudtam, vagy csak vártam.”
Kati nem is emlékszik, hogy mikor változott meg benne valami, talán az a legérdekesebb az egészben, hogy amikor könnyebb lett az élete, akkor kezdett szürkülni is.
„Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött az egész, talán amikor egyre kevesebb időt igényeltek a gyerekek. Dolgoztam, neveltem a gyerekeket és játszottam velük és a háztartás sem lett könnyebb, mégis, az egész olyan sablonos kezdett lenni, mint a hollywoody filmekben. A férjem, amikor néha megpróbáltam elmondani neki, hogy mit érzek, kinevetett és azt mondta, hogy túl sokat gondolkodom a dolgokon, magamon. Egyébként lehet, hogy igaza van, ettől függetlenül nem tudom az érzéseimet belül megváltoztatni. Olyan ez, mintha egy pályaudvaron néznéd az utolsó vonatot, ami szép lassan elmegy. Kapuzárási pánik, persze, de nem ilyen egyszerű, inkább úgy mondanám, hogy a lényeg mellé kerültem, kiszolgáló személyzetnek.”
A dolgok akkor fordultak rosszabbra, amikor Kati anyukája meghalt és még nagyobb súllyal nehezedtek rá a családi feladatok. Egyre mélyebbre került és szinte csak arra tudott gondolni irreálisan, hogy már az ő életének is vége lassan. A gyerekek, miközben szinte kizárólag ők nyújtották számára az örömforrást, inkább idegesítették, ha pedig nem volt velük dolga, mégsem tudta velük feltalálni magát.
„ Mindenki azt mondta, hogy találjak magamra, de én nem értettem, hogy miről beszélnek. Nem akartam mondvacsinált hobbikat keresni, így is elég fáradt vagyok, mire hazaérek. Nem tudom, hogy mi az, ami kiemelne ebből az egészből, ebből a darálóból. Úgy érzem, hogy látom már a sínek végét, pedig röhejes, mert akár még az életem felénél is tarthatok. Kiszúrásnak érzem, hogy nőként hamarabb vége a szép, termékeny, csillogó életünknek, mint a férfiaknak, akik őszintén, nem is értik, hogy mi játszódik le bennünk.”
Kati szerint a legnehezebb az, hogy úgy érzi, mindig vár valamire, vagy valakire. Várja haza a gyerekeket az iskolából, a szakkörökről, a férjét a munkahelyéről, várja, hogy két program között elteljen a köztes idő, vagy két feladat között. Ő pedig egyszerűen csak az események szélén van, az igazán fontos dolgok már nem vele történnek.
„Persze az én Mid-Life krízisem nem tett jót a kapcsolatunknak sem. A férjem egészen másként éli meg a középkort, egyszerűen új hobbikat keres. Miközben tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal, valahogy a világból nem ezt a visszajelzést kapom. A barátnőim mind elfoglaltak, mint ahogy rólam is ugyan ez a kép van bennük szerintem. És hát persze, hogy elfoglalt vagyok, de valami, vagy valaki, talán saját magam, nem tudom, de nagyon hiányzik. Ha felmegyek a közösségi oldalakra, ott is mindenkinek szép, színes az élete, és úgy tűnik, hogy mindenki tökéletesen boldog és elégedett azzal, ami van. Ettől pedig még jobban selejtnek érzem magam. Félre ne értsd, nem az a bajom, hogy megcsúnyulok és nem néznek meg az utcán a férfiak. Egyszerűen csak folyamatosan tudatában vagyok az elmúlásnak és e mögött rengeteg minden van. Mást mutat a tükör. Rengeteg dolgot nem csinálhatok, amit szeretnék, mert nem való a koromhoz és azt is nehéz feldolgozni, hogy sok minden nem fog már megtörténni velem. És bár nagyon örülök, hogy része lehetek a gyerekek hasonló örömeiben, amikből én már „kikoptam”, mégis, valamilyen elértéktelenedésként élem meg.”
Miközben Kati tisztában van azzal, hogy rengeteg minden várhat még rá az életben, a legnagyobb tehernek a nőiességének az elvesztését, elkopását érzi.
„ Az a baj a társadalmunkkal, hogy arra senki nem készít fel, hogy egyszer csak középkorú leszel, pedig az életünk legnagyobb részét nem fiatal felnőttként, hanem középkorúan, öregen éljük. Nemcsak anyagilag nem tehetünk meg dolgokat, de sokszor, és ezt nemcsak magamnál látom, hanem a környezetemben is, szóval sokszor ötletünk sincs, hogy hogyan üssük el az időt, hogyan tegyük tartalmassá az életünket a gyerekszülések, kisgyerekes kor után. Ez a társadalom a fiataloknak kedvez, persze lehet, hogy csak én látom nagyon negatívan a világot, mégis úgy érzem, hogy az életem felénél gyakorlatilag minden izgalmas dolog megtörtént velem. Lehet, hogy sokan önzőnek tartanak, nem tudom, szerintem nem vagyok az. Ezeket a problémáimat nem mondom senkinek, vagy csak nagyon ritkán, de ettől még vannak és a mindennapjaim részei. Sokszor gondolok arra, hogy minden belőlem fakad. A félelmeim, a bánatok és az örömök is. És lehet, hogyha bátrabb lennék, nemcsak úgy, hogy nyíltan szembe nézek a problémáimmal, de azzal is, hogy megpróbálok változtatni a dolgaimon, sikerülne egyedül kiutat találni a darálóból. Vagy egyszerűen csak visszajönne az a képességem, hogy meglátom a szépet a legapróbb dolgokban is. Csak az a baj, hogy nem tudom, merre menjek…”
